Prológus - A whole new life

„Egy könyvben általában egymás után következnek a nagy történetek, az életben viszont gyakran keresztezik egymást.”

/Joris Luyendijk/

Ha valaki egy hónappal ezelőtt azt mondja nekem, hogy a fővárosban, egy padon állva leüvöltöm a tömeg fejét, hogy ez a fickó zavartalanul dolgozhasson, akkor tuti körberöhögöm, vagy megkérdem tőle, hogy mit szívott, és kérek tőle az anyagból, mert biztos jó lehet.

Ott álltunk egymás kezét szorongatva, ahogy kisétált, mosolygott, biccentett, felénk intett, majd újra. Mintha egy soha véget nem érő újrajátszásba csöppentünk volna, mint mikor beragad a „replay” gomb.

De a kis hang mindannyiunk fejébe beültette a kételyt, próbált visszarángatni minket a realitás talajára, hogy legyünk már észnél. Egyikünk sem figyelt rá, csak elakadó lélegzettel csodáltuk Őt, ahogy megajándékoz minket egy-egy apró gesztussal, és közben fogalma sincs, hogy ez mennyit is jelent nekünk. Nekünk, akiknek a barátsága Őmiatta kezdődött el, és talán egy életre szól.

Két hét. Eddig tartott csupán. Mégis számunkra úgy tűnt, hogy évtizedek óta ismerjük egymást, és ezt a csapatot Ő kovácsolta össze.

Titkon mindannyian hálásak voltunk Neki, akinek a kisugárzása, ténykedése elindított bennünk valamit, és meg is szabadított néhány dologtól.

Tőlem ideiglenesen elvette az angoltudásomat, és miatta végérvényesen behálózott egy teljesen új őrület, egy másik ember iránti eszeveszett rajongás, amitől úgy érzem, hogy sosem fogok tudni többé megszabadulni. Ez is az Ő hibája, ahogy minden más is.

***

Azon kaptam magam, hogy a legjobb barátnőmmel, az ikremmel – akire szintén ezalatt az őrült, csodás két hét alatt leltem rá – már az utazást tervezgetjük, és átlépve a terminál bejáratán megtesszük az első lépést az ismeretlen felé.

Egy új földrész, egy új élet. Nagy reményekkel vetettük bele magunkat mindketten, de a hónapok csak teltek, és a várva várt találkozás nem jött el. Végül az élet közbeszólt, és én elhagytam az esős kontinenst, hogy egy naposabb, kellemesebb helyen kezdjek megint mindent újra.

Most pedig itt vagyok. Itt, ebben a nagyfényes városban, egy apartmanban, ami egyes egyedül csak az enyém. A hatalmas franciaágyon ülve elfogott a mérhetetlen bűntudat. Magára hagytam a legjobb barátnőmet a bolygó jóformán másik felén, és csak remélhettem, hogy nélkülem is boldogul. Nem mintha elesett lenne, dehogy. Csak rejtélyes módon mindig áldozatul esik az égi erők összeesküvésének, és számtalan vicces baleset szenvedő alanyává válik. Olyan, mint a forgószél, magával ragad a jókedvével, az életszeretetével, és körbevon egy színes látomással, hogy igen, az élet gyönyörű. Engem is megfertőzött ezzel az idilli képpel, amiért örökre hálás leszek neki, mert ha nem így történt volna, akkor talán nem lenne annyi bátorságom, hogy fejest ugorjak, mint egy öngyilkos jelölt, és elvállaljam ezt a munkát.

A dobozok körbevettek, és mindegyikben egy-egy darabja várakozott a régi életemnek, hogy újra elővéve leporoljam, és engedjem neki felidézni a szép vagy épp szomorú emlékeket.

Nem hoztam magammal sok mindent, csak olyan dolgokat, amiktől sosem tudnék megválni.

Az utazás előtti életem a szülői házban várt vissza szeretettel, ha esetleg kudarcot vallanék, ami szerintem elképzelhetetlen. Ennyi megpróbáltatás és akadály leküzdése után kizárt dolog, hogy feladjam. Az ikrem sem fogja és én sem.

Mindketten bátran nézünk szembe az előttünk álló ismeretlennel, külön úton, de egymást támogatva.

Még egyikünk sem sejti, hogy mi sülhet ki ebből az egészből, de hogy az én szállóigémmé vált kijelentésemmel éljek: Never mind!

Ha egyszer visszatekintünk majd az életünk ezen szakaszára, egy-egy bögre tejeskávét szürcsölgetve, rágyújtva egy-egy koporsószegre, vénasszonyokként, még mindig barátokként, már minden lehetséges élményt magunkénak tudva, akkor biztos vagyok benne, hogy nem lesz mit megbánnunk, mert az élet a megtapasztalás mezsgyéje, és én most egy őrült elszántságával lépek rá erre az útra.