1. How it began...

„Próbálj meg úgy élni, hogy ne vegyék észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmentél.”

/Victor Hugo/

Barna Klára. Úristen, milyen régen láttam így leírva a nevem. El sem hiszem, hogy már hat hónapja. Fél éve fogtam magam, és mindent magam mögött hagyva nekivágtam az ismeretlennek a legjobb barátnőmmel. Egy őrült, hirtelen jött elhatározásnak köszönhetően úgy döntöttünk, meghódítjuk az esős világvárost.

Mindketten reméltük, hogy ez egy nagy és izgalmas kaland kezdete, és ha Fortuna is úgy akarja, akkor összetalálkozunk még Vele is.

Teltek-múltak a hónapok, de semmi sem történt. Éltük a magunk kis jelentéktelen életét minden izgalomtól mentesen. Aztán egy nap megcsörrent a telefonom; a nővérem hívott, hogy lenne egy babysitter-állás L.A.-ben. A meglepetés és döbbenet után, hogy egyáltalán eszébe jutottam, fontolóra vettem a lehetőséget.

Számba vettem, hogy éttermi asztalleszedőként biztosan nem fogok milliárdokat keresni és valószínűleg sosem fogjuk látni Őt. Itt az ideje feladni, visszatérni a valóságba.

Két hét hezitálás után a továbblépés mellett döntöttem, Anne nagy nehezen meggyőzött, hogy vágjak bele. Az Evans-család nagyon szimpatikusnak tűnt számomra. A szükséges iratokat Bob, a családfő segített beszerezni, és mire megérkeztem a napfényes Los Angelesbe, ezzel már nem kellett foglalkoznom.

Bobnak számtalan klub volt a tulajdonában szerte a városban. Ezek közül a Bar210-et és a Page 71-et szinte azonnal jól meg is néztem magamnak. Agnes, a felesége pedig ingatlanközvetítő, aki otthonról dolgozik. Sarah, a hároméves kislány igazi angyal, a babysitterek álma, kis túlzással.

Agnesszel jól megértjük egymást, annak ellenére, hogy nem mondhatnám könnyű esetnek. De egyelőre úgy néz ki, tudom kezelni a rigolyáit. Nem akarom elkiabálni, nem dolgozom még olyan régóta náluk.

Az első nap tömegközlekedéssel kellett eljutnom a santa monicai lakásból, ahol elszállásoltak, a beverly hillsi otthonukba, amit legnagyobb megkönnyebbülésemre sikerült egészen egyszerűen megoldani. Majdnem másfél órát buszoztam, majd Bob felszedett a megállóban, hogy ne kelljen gyalog vagy esetleg taxival megtennem a maradék utat. Aztán következett a döbbenet: a rendelkezésemre bocsátott egy kis vörös Smart Fortwo Cabriot. Majd kiugrottam a bőrömből, és nem győztem hálálkodni. Mintha csak a fejembe látott volna, hiszen már évek óta vágytam egy ilyen kocsira, és nagyon tetszett ez a modell. Több hasznom is származott abból, hogy végre megpróbáltam felnőtt módjára viselkedni, és levetkőzni a szolidan őrült rajongást.

Anne teljesen ki fog akadni, ha ezt elmesélem neki – gondoltam, de ehelyett én akadtam ki, amikor felhívott az egyik hajnalon.

– Hi, Anne! Mi a helyzet? – üdvözöltem a körülményekhez képest lelkesen.

– Nem fogod elhinni, hogy kit láttam az előbb! – szólalt meg kis idő múlva.

– Na, kit?

– Micikét – vágta rá rögtön. Erre a válaszra nem számítottam, kellett pár gondolatnyi idő, hogy felfogjam, mit mondott az imént.

– Mi van? – ültem fel az ágyban. Titkon reménykedtem, hogy rosszul hallottam.

– Micikével találkoztam a McDonald’s-ban.

Nem, teljesen jól értettem. Éreztem, ahogy az állam elindul a padló felé.

– Mi van? Hogy? Mikor? – zúdítottam rá egy kisebbfajta kérdésözönt. Mindent tudni akartam.

– Az előbb. Velem szembe ült le. Tömve volt a Meki – mondta kicsit összeszedetlenül, most már az anyanyelvünkön.

– Jesszusom! És te mit csináltál? – érdeklődtem, és a válasz egyáltalán nem lepett meg. Költői kérdésnek is szánhattam volna.

– Hát, majdnem elájultam. Szó szerint. Aztán egy mukkanás nélkül kirohantam – ismerte be suttogva, mire akaratlanul is megforgattam a szemeimet. Mit is vártam Miss Lúzertől?! – Na jó, ez így nem igaz. Valami hülyeséget odanyögtem még neki. De nem emlékszem, mit.

Ja, valami hülyeséget… El tudom képzelni – ironizáltam magamban.

– Mekkora egy állat vagy! – állapítottam meg végül a nyilvánvalót.

– Igen, tudom – sóhajtotta. – Ilyet is csak én vagyok képes csinálni – vallotta be, amit magamtól is jól tudtam.

– Az tuti. Remélem, hogy belevered a fejed az első szembejövő falba – javasoltam. – Ezt azért ne csináld meg ténylegesen – visszakoztam azonnal, mert volt egy olyan sanda gyanúm, hogy épp szemügyre veszi a környező épületeket.

– Pedig már keresem a falat – jelentette ki elszántan. – Uhm, azt hiszem, eltévedtem – nyögte pár pillanat múlva.

– Na, éljen! – sóhajtottam lemondóan. Anne-nek megint sikerült nem meghazudtolnia önmagát. – Sose fogsz megváltozni. Vagy ez csak a Rob-hatás? – idéztem jókedvűen a szállóigévé vált szófordulatot, hogy némiképp megnyugtassam.

– Aham, ez is az Ő hibája – felelte nevetve.

***

A következő hetekben szerencsére nem hívott fel hasonló fejleményekkel.

El sem hiszem! Ez az én formám. Eljövök Londonból, Rob pedig rögtön megtalálja azt a Mekit, amelyikben Anne falatozik. Ez hihetetlen! – fintorogtam, miközben reggelit készítettem Sarah-nak. Még mindig nem sikerült túltennem magam a dolgon.

Pontosan olyan csodás lett a napom, amilyennek indult. Sarah belázasodott, ennek eredményeképpen az egész éjszakát álmatlanul töltöttem. Anne ráérzett; természetesen megint pirkadatkor talált meg, mikor épp, hogy hazaestem, és bebújtam a pihe-puha ágyba.

– Anne, mi a franc van már megint? – morogtam. – Muszáj mindig hajnalban hívnod? – kérdeztem szemrehányóan.

– Bocs, Claire, nálunk már délután van. Mindig elfelejtem az időeltolódást – mentegetőzött, de nem tudott meghatni.

– Mi ilyen nagyon sürgős? – érdeklődtem csaknem félálomban.

– Nem fogod kitalálni, hogy kivel találkoztam a Mekiben!

– Robbal? – lőttem le a poént, nem volt most kedvem a kitalálósdihoz.

– Hírgyilkos – felelte sötéten. – De amúgy tényleg. És beszélgettünk. – A szemhéjaim felpattantak.

– És most nem szúrtad el? – kérdeztem reménykedve.

– Nem, nem nagyon. – Megforgattam a szemeimet a válaszát hallva.

– Miről trécseltetek?

– Hát… arra nem emlékszem. Azt hiszem, a munkámról, meg… ilyenekről. Nem tudom, egy egészen furcsa, más állapotba kerültem akkor.

– Most megpróbálok nem rosszra gondolni – nevettem fel, ahogy elképzeltem, hogy Rob más állapotba juttatja Anne-t a Meki egyik asztalán. – Mi történt még?

– Leginkább ennyi. Beszélgettünk, aztán el kellett rohannia valami interjúra. Ja, kezet is fogtunk – jelentette ki teljes természetességgel, hogy megérintette Őt.

– Telefonszám-csere, következő találka, ilyesmi? – faggattam. Mélyen hallgatott. – Buksimi neked. Még hogy nem szúrtad el! – csóváltam meg a fejem.

– Mégis mit kellett volna tennem?! Rögtön letámadni?! Végül is, nem is ismerjük egymást – védekezett.

– Egy vadidegen férfitől nem kérnéd el a számát? Vagy jobb esetben ő a tiedet? – emlékeztettem az ismerkedés egyik ősrégi módjára.

– De ő nem egy vadidegen – találta fején a szöget.

– Akkor? – Felsóhajtott.

– Kíváncsi lennék, hogy hasonló helyzetben te mit tennél!?

– Biztos nem hagynám, hogy csak úgy elsétáljon. Mi van, ha soha többet nem találkoztok? – világítottam rá a legvalószínűbb eshetőségre. Hiszen nem futhatsz össze Robert Pattinsonnal akármelyik londoni utcasarkon. A McDonald’s valószínűbb.

– Már háromszor találkoztunk, negyedjére is fogunk – kötötte az ebet a karóhoz.

– Úgy legyen! – egyeztem bele.

Mikor letettük, engedtem, hogy a pilláim elnehezüljenek, és mély álomba zuhantam.

***

A napok szinte csigalassúsággal teltek. Jól éreztem magam Evanséknél, de valahogy nem fértem a bőrömbe. A zsigereimben éreztem, hogy kellene valami, egy újabb őrültség, amit majd visszagondolva ezerszer megbánhatok.

– Az előbb beszéltem Melissával – lépett mellém Agnes reggeli készítés közben. – Üzeni, hogy majd hívd vissza, hírei vannak a Breaking Dawn promójáról.

– Komolyan? – kérdeztem izgatottan. – Azonnal fel kell hívnom!

Melissa Agnes unokahúga, és él-hal a Twilight Sagaért, jobban mondva a farkasfiúkért, különösen Jacobért, amit megjegyzem, teljes mértékig meg tudok érteni. Már az első találkozásunkkor egy hullámhosszra kerültünk.

– Szia, Mel! – szóltam bele a készülékbe, mikor végre felvette.

– Szia, Claire! November 3-án kezdődik! – kiáltotta.

– Wow! Köszi az infót. Ott a helyem! – mosolyogtam.

Amint tudomást szereztem az eseményről, első dolgom volt repülőjegyet foglalni Anne-nek a promó kezdete előtti napra.

Mekkorát fog nézni! – vigyorogtam magamban, amikor ráklikkeltem a fizetés gombra.

Mintha csak ráérzett volna, pár nappal később fel is hívott.

– Szia! – üdvözöltem álmosan, hiszen szokás szerint megint hajnali hatot mutatott a digitális óra kijelzője.

– Nem fogod elhinni, hogy mi történt a McDonald’s-ban! – lelkendezett.

– Megint találkoztál Micikével – válaszoltam közönyösen.

– Nem csak ennyi. Elkérte a számom – visított bele a fülembe.

– Na, végre! Legalább ő nem akkora lúzer, mint te – állapítottam meg elismerően.

– Olyan hihetetlen. Mi van, ha csak álmodom az egészet? – A hangja rémülten csengett.

– Ha álmodnál, már rég a Meki egyik asztalán dugnátok – villant be a kép a hetekkel ezelőtti „más állapotról”.

– Hümm… ez igaz. Akkor valóságnak kell lennie. Még mindig nem fogtam fel, ami történt – mondta elrévedve.

– Nekem is nagy hírem van – szakítottam ki az ábrándozásból. – Foglaltam neked repülőjegyet; megyünk a BD promóra!

– Mit csináltál? – pánikolt.

– Igen, igen, jól hallottad. Jössz hozzám Twilightosokat nézni! – vigyorogtam.

– Szerinted mégis miből? Én még nem keresek olyan jól, hogy…

– Azzal ne foglalkozz! – vágtam közbe. – Kifizetem neked, te csak vedd fel a jegyet majd az utazás előtt, és hozz pár dögös cuccot! – utasítottam szigorúan.

– Claire, ez azért nem így működik. Nem szeretném, ha a nehezen megkeresett pénzed rám pazarolnád. Ráadásul az amerikai utazás jó drá…

– Nem érdekel! Ezt veled akarom átélni! Nincs de! – kiabáltam.

– Jó, rendben. Csak hogy tudd, vissza fogom fizetni, amint tudom – erősködött.

– Nem ragaszkodom hozzá, de ahogy akarod – egyeztem bele. – A promó november 3-án kezdődik, előtte egy nappal jön a gép. Vissza pedig 11-én indul. Tedd szabaddá magad akkorra!

– Most megyek épp állásinterjúra, majd megpróbálom úgy intézni.

– Oké! Sok szerencsét hozzá! – bíztattam.

– Köszi. Leteszlek, mert ideértem a metróhoz, és nem foglak hallani.

– Jó, a részleteket majd megbeszéljük. Cupp! – köszöntem el.

– Bye!

Miután letettük, még egy darabig nézegettem a készülék kijelzőjét.

Ki tudja, talán Anne bemutat majd engem is Micikének – nyújtózkodtam egy nagyot.